Interaktív kórházi napló

A Velem ez nem történhet meg c. első bejegyzésem óta hetek teltek el. Az előre eltervezett aktív blogolásban nem voltam termékeny, de biztos neked is ismerős dolgokban, mint téli fáradtság, fizikai, lelki kimerültség, szürke, esős, hosszúra nyúlt hétköznapok, erőtlen kedvtelenség … annál inkább.

A műtétem időpontja, a hosszúra nyúlt légúti megbetegedés és későbbi influenzás lázba borulásnak köszönhetően, folyamatosan tolódott.

Viszont ígéretemhez híven, képes beszámolóval fogom közvetíteni az eseményeket, hogy aki hasonló cipőben jár, képben lehessen.

 

2016.02.17. 

Túljutva a hosszúra nyúlt betegeskedésen, megkaptam a sebésztől az új időpontot. 

 “Március 8.”

Reggel be kell feküdnöm a kórházba és másnap délelőtt lezajlik a műtét. Nagyon szeretnék már túljutni rajta, sejtheted. Később jövök további részletekkel, addig is

“a havi önvizsgálatot ne feledd és sorstársak fel a fejjel!”

2016.03.07. reggel

Az elmúlt hetekben nem izgultam és nem is gondoltam a holnapra. Kezdek testileg-lelkileg hangolódni az elkövetkező napokra, a hétvégén munkaterápiával, süti evéssel, zenével, filmekkel űztem a gondolatokat, viszont az éj csendje és sötétje, meg persze a sokak által irigyelt szingliség magánya sem segített a tudatalatti pörgésen, sokáig hánykolódtam mire beájultam.  És milyen megosztó az élet, az emelet szomszédunk lánya szintén beavatkozásra vár, mert anyai örömök elé néz, császárral. Vágás-vágás van akinek egyre megy. Erre annyit tudtam reagálni jelen lelki állapotomban, hogy amíg az övé vágyott öröm, addig az enyém inkább üröm. Nem azért mert a helyzet miatt most sötétben látnék mindent, hanem mert ilyen az élet, mindenki számára más meglepetést tartogat. Sokan teljesen összekeverik a dolgokat, pedig az egyénnek, embernek a saját problémája a legnagyobb, egyedi és személyes, még ha másnak volt is hasonló, soha nem lehet ugyanaz két eset, mint ahogy ahány az ember, annyiféle életek, lelkek, érzések. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más a fájdalom és ingerküszöbe. Várom mit hoz a holnap, majd jövök, kiadom ide. 

 

2016.03.08.  Nőnap a kórházban és ami eddig történt

Reggel 9:00 órakor kellett jelentkeznem a sebészeti ambulancián. Az ember azt gondolná, hogy odamész, beadod a papírjaidat, rögzítenek felvételre és már mehetsz is az osztályra elfoglalni a helyedet. Régen ez így volt, ma viszont…

 

Jellemzően rengeteg ember, táskával, pakkokkal, leletekkel, ajtó előtti tolongás, feszültség, fáradtság és órákon át tartó várakozás. Az asszisztens kivehető, jól hallható felvilágosítást adott és mindenki türelmét kérte, így a várakozástól eltekintve eddig jók a tapasztalataim, ott a pont, mindenki segítőkész a körülményekhez képest. 

12:10 bejutottam a felvételi vizsgálatra, ahol a fiatal doktor figyelmesen és szívélyesen fogadott, rövid kérdezz-felelek és néhány rutinvizsgálat után megkaptam a papírjaimat, amivel megindultam a sebészet irányába, elfoglalni a “lakosztályomat”. 

12:30 rendezett, felszerelt terem, tiszta ágynemű és ebéd is várt. Megint ott a pont. A nővér javasolta, hogy azonnal fogyasszam el mielőtt pakolásba fognék,  mert lassan szedik össze a tálcákat. A mai menü valami gyenge rántottlevesszerűség  volt, kelkáposzta főzelék pörkölttel és narancs. A főzeléket meg is ettem, oké nem házi koszt, de fogyasztható. Azért valami nasikával még este 6-ig lekísérem. mert addig ehetek, éjfélig ihatok, utána mindentől való teljes megvonás lesz.

13:00 belaktam a kórterem rám szabott részét teljesen és átöltözve, már az ágy tetején írom ezeket a sorokat neked.

15:00 az altatóorvosom meglátogatott, érdeklődött miben rendben van-e és ha bármilyen kérdésem van feltehetem és kiírt egy nyugtató tabit estére, ha nem akarom a plafont bámulni rettegve éjjel, bevehetem.

15:30 most ismerkedem a szobatársaimmal, képzeld, olyan kórterembe kerültem, ahol szinte mindenkit ma délelőtt vagy délben műtöttek, néha ébredeznek, pár mondat erejéig éberek, de leginkább mindenki alszik, pihen. A közvetlen szomszédom hasonló, de picit komolyabb beavatkozáson esett át, mint amin én fogok. Úgy látom viszonylag jól van, egyébként is jó kedélyű asszony lehet, mosolyog, az altató gégetubustól kissé rekedt hangon mesél és nyugtat. Majd elalszik újra.

16:00 körbenéztem a folyosón, úgy érzem nyugalom van kívül-belül, jó helyen és jó kezekben vagyok. Mindenhol rendezett, tiszta minden. A személyzet munkája is rendben. 

 

És hogy jó helyen vagyok-e? Sőt mi több! ha foglalkoznék a számisztikával, azt mondanám eddig az isteni 9-es kísért, reggel 9 óra, 9-es szoba, 216=9 kórterem, nevetnék ha holnap 9-kor tolnának a műtőbe.

Jajj, próbálok humorral megélni mindent, de azért nagyon izgulok! 

17:00 vacsoraidő, két zsemle, vaj, paradicsom, egy vastagabb szelet sajttal, vacsorára bőven elég és ehető étel.

A közben eltelt időben azon elmélkedtem, hogy miért olyan félelmetesen izgalmas, érdekes és új ez nekem. Lekopoghatom, szerencsés vagyok, hogy az elmúlt 20-30 évet sikerült komolyabb kórházi ellátás nélkül megúsznom. Menet közben bebizonyosodott, hogy valóban így van, a velem egykorúak is már ilyen-olyan műtéteken átesve, rutinosnak számítanak. Miután elmúltam 40 és még nem is szültem, különösebben beteges sem vagyok és egyébként is kerülöm az orvosokat ahogy lehet, ezért nekem teljesen idegen minden. Kapkodom a fejem, csodálkozva tátom a szám mindenen, pl. azon, hogy milyen klasszak a mobilizált kórtermi ágyak, vagy hogy a nővér a fejemnek szegezett valami készüléket, amiről kiderült, hogy hőmérő és egy pillanatnyi villanással végzett. Szóval abszolút a holdon érzem magam, ezt úgy hidd el. Ez mondjuk a szebbik része.  A kellemetlenebb az, hogy a maga a kórház és a szaga, a vér, a műtét gondolata is elborzaszt, legyengít és nyugtalanít abnormális módon, ráadásul ha tűt látok ájuldozok. Ez valami régi trauma maradványa, nem tehetek róla. Csak ennyike.

17:30 megkaptam a hírt, hogy holnap délelőtt én leszek a második páciens, kb. 10-11 óra között, de a reggeli vizitnél az orvosom mindent részletesen el fog mondani. Kérdezte a szobatársam hozzon-e valamit a büféből, mondtam igen,

“kérek egy időgépet és ugorjunk már egyet!”

18:00 esti vizit, gyógyszerosztás, később véralvadásgátló injekció éjszakára a vállba, plusz kaptam egy adag fertőtlenítő tusfürdőt, hogy hajnal 5-kor majd azzal fürödjek le és utána infúziót is kapok. Nem hiszed el, de ez életem elsője! Legalábbis aminél képben vagyok. Ezen kívül talán gyerekkoromban kaphattam, amikor szintén itt a seben össze varrták a fejem. Hol van az már!

21:00 sok női csacsogás és mókázás után mindenki bealudt. Az éjszaka félálomban, de viszonylag jól eltelt.

2016.03.09. A nagy nap

5:00 ébresztő, fertőtlenítő tusolás

5:40 az éjszakás nővér próbálja beszúrni a branül tűt, hogy elindíthassa az infúziót, de sajnos nem sikerült mert (úgy tűnik az éjféltől megvont folyadék hiánya és az abnormális stresszem miatt, az összeomlott vénámat nem találja, a víz kivert, kész vagyok, később újra próbálja, végem van)

7:00 Sikerül behelyezni a branült ideiglenes helyére, már csepegtetik is a nedűt az ereimbe.

7:30 reggeli vizti, az orvosom elmondja, hogy másodikként olyan f11-11 magasságában számíthatok a beavatkozásra, ehhez képest,

“nem hiszed el ami ezután következett!”

Emlékszel amit írtam a 9-es számról? Épp ránéztem a telefonomra mennyi az idő, az ágyszomszédom, Anna is legyintett, ne izguljak bőven ráérek, még csak 9:00.  Néhány perccel később érkezik egy műtős fiú, név szerint keres és közli, hogy azonnal várnak a műtőbe. Elképesztő és hihetetlen, hogy végül 9-kor kerültem be. Akkor most nevetek :D.

Elküldött a mosdóba ha szükséges, majd kaptam a nővértől egy bódító koktél a kis faromba, meztelenre kellett vetkőzni és letakarva már tolt is át a folyosón a műtőbe.

A műtő előszobában a műtős fiú segítségével át kellett feküdnöm egy másik ágyra, néhány előkészület után betolt a steril műtőszobába. Arra még emlékszem, hogy a tündér altató orvosom, a félelemtől jégcsaphideg kezembe, kreatív módon, hozott egy forróvízzel töltött gumikesztyűt, hogy meleg vizes palack gyanánt, azt fogjam, és melegséggel töltsön el. Hálásan köszönöm, hihetetlen gesztus, ritka kincs ez.

Ezután egy maszkot tett az arcom elé és innentől filmszakadás az egész.

Állítólag több mint egy órát töltöttem bent. Anyukám már kint várt a folyosón, bekísért de ezek mind kiestek, 12:30 körül eszméltem fel teljesen. Az infúzió még csepegett, csak fejhasogatás és feszülő hólyag, amit éreztem. Délutáni órákban az orvosaim ismét meglátogattak, érdeklődtek, jól vagyok-e és a sebészem elmondta, ha minden rendben van, másnap haza is mehetek. Teljesen rendben zajlott minden és sok alvás után, kora estére úgy éreztem, szinte a régi lettem. Túl vagyok rajta és innen már nem is vészes. A várakozás, az ismeretlentől való félelem az, ami nekem fájt az egészben. Az a tapasztalatom, hogy a mellműtéten átesetteknek a váladékot elvezető kis gumicső, a varrat húzódás, a néha-néha szúró, égető fájdalom és a kötés kicsit kellemetlen, de ettől eltekintve nem kell félned, nincs vele járó, falat kaparó fájdalom, nem volt láz vagy elviselhetetlen éjszaka sem.

Miután én egész nap nem ehettem, csak a folyadék pótlás lehetséges, ezért éhségemet korai alvással csillapítottam. Elalvás előtt a napi rutin, az esti gyors vizit, az injekció és gyógyszerosztás mind lezajlott rendben. Az éjszakás ápoló fiút, aki szintén nagyon figyelmes és segítőkész volt, a lányokkal arról faggattuk, miért ezt a szakmát választotta, milyen a helyzete… Őszintén válaszolt minden kérdésünkre. Döbbenet, volt néhány tapasztalata az elmúlt 15 év alatt és tiszteletet érdemlő volt az a mondata,

“hogy az ember nem a pénzért választja és csinálja ezt”

RESPECT!

Neki is köszönettel tartozom mindenért. Az éjszaka pedig az előzőnél még nyugalmasabban telt.

2016.03.10. Szép napra ébredtem

5:00 hajnali órákban ébredtem, a mai pácienseket ébresztették, hogy fürödjenek le, megkezdődik nekik is a műtéti előkészület.

 “mehetek haza, mehetek hazaaa”

A távozással járó izgatottságom kiverte az álmot a szememből ezért búcsúzóul körbe sétáltam, nézelődtem és az idevágó bejegyzést frissítem.

 

6:00 farkas éhes vagyok, nagyon várom a reggelit és kávét akarok!!!

7:00-9:00 A reggeli rutinok, gyors vizit, nagy vizit, reggeli kiosztás, mind gyorsan halad. A műtétet végző sebészünk előtte, külön meglátogatott minket, érdeklődött hogy telt az éjszaka, elmondta a további teendőket és kiutalta a távozást. Távozás előtt most reggelizünk, kapunk egy átkötözést és 11:00 óra körül megkapjuk a záró jelentést amivel  sohaviszontnemlátást inthetünk az osztálynak. Ez mondjuk nem teljesen igaz, a varratszedés később még hátra van.

Hát ennyi volt, eltelt, túl vagyok rajta, összegezve, viszonylag pozitív élményekkel.

Azt le kell szögeznem, hogy optimizmus, humor, jókedv és az áradó családi, baráti pozitív támogatások nélkül mindez sokkal nehezebb lenne. Még ha teljes is a rémület, igyekszem mindet a lehetőségekhez mérten, könnyedén venni és ha fáj valami, akkor is mosolyogva, rajta átsétálni, de ez senkit ne tévesszen meg! Ezzel a bejegyzéssel arra kívánok rávilágítani, hogy az egészségnél nincs fontosabb, hogy figyeljünk oda magunkra, egymásra és igyekezzünk  megélni mindent humorral.

A nevetés gyógyít,  valamint szépít és fiatalít ,)

2. felvonás, hogy a szövettani eredményre várakozás, még okoz némi zavart a teljes boldogságban, de bízom a lehető legjobbakban.

“Mindenért hálás köszönetem a Flór Ferenc kórház Sebészetének, az osztályon dolgozó teljes személyzetnek és kiemelten Dr. Bukovácz Róbert sebésznek, valamint Dr. Mikó Angéla aneszteziológus orvosnak. Csak ajánlani tudom mindenkinek.”

 2016.03.11. Lábadozás otthoni környezetben

Miután haza engedtek, pont indulásra 11 óra magasságában a vércukorszintem a két napos koplalástól, a kávé hiánytól és vélhetően a sok feszültségtől kissé leesett, így a záró jelentéssel a kezemben, épphogy lekúsztam az autóig, hogy haza vigyenek.

Ezután az egész napom elég rosszul telt, a vérnyomásom és a pulzusom is nagyon alacsony volt, gyengélkedve pihenek, enyhe hasmenés, csikarás kíséretében. Azt mondják ez még az altatás utóhatása, vagy esetleg valami vírust benyaltam a kórházban, ami manapság, tudjuk a hírekből,  simán lehet.

Az éjszakám is nyűglődve telt, elég kialvatlan vagyok, mert csak hanyatt fekve nem szúr, fáj, úgy viszont már zsibbadok. A színem azért jobb és napról napra javulok.

Picit más:

Amikor megszületett a témáról szóló bejegyzés a fejemben, tudtam, hogy ha a rémálmomnak vége, készítek egy kampány fotót, támogatva mindazokat akik átesnek ilyen, ehhez hasonló, vagy még sokkalta rosszabb nehézségeken. Amikor haza értem ezt meg is tettem. Tudtam, hogy a kép esetleg provokatív és megosztó lesz, de egy jó kampánynak ez a lényege. A kórházban töltött idő alatt szembesültem sokféle betegséggel, mind borzasztó és felkavaró. Úgy érzem egyszerűen nem kiküszöbölhető. Az ember lánya rendszeresen jár szűrésre, odafigyel magára, az életmódjára és egyszer csak ott van. Tisztában vagyok vele, hogy ezek a dolgok nem viccesek, nem egy sétagalopp és nem is kabaré. Mindenki elismerést érdemel aki átesik és újraépül egy nehéz helyzetben.

Megcsináltam, büszke vagyok magamra!

Ez a közösségi oldalamon kissé kiverte a biztosítékot, hogy nem oda való, összesúgtak mögöttem, de ez mind nem számít ha nemes a cél,  büszke vagyok magamra, arra, ahogy a saját korlátaimhoz képest a dolgokat megéltem, ahogy végigcsináltam. Büszke vagyok minden sorstársamra! Nem csak az ilyen dolgok miatt, hanem általában és mindenben! Nekem is tanulnom, gyakorolnom kell ezt, de buzdítalak, így talán neked is segíthet.

 2016.03.17. Műtét után egy héttel

Ma egy hete, hogy elengedtek a kórházból. Az elmúlt hetet még betegállományban, lábadozással, napi kötözéssel és rehabilitációs tornagyakorlatokkal töltöttem. Jól vagyok, a seb szépen gyógyul, bár fizikailag valamiért még nem érzem magam 100%-osan jól, de próbálom felvenni a napi rutin fonalát, napközben tenni-venni, 1-1 órát levegőn sétálni, majd napról napra jobb lesz.

A második itthon töltött nap után, félve de tudni akartam mi van a kötés alatt. Nagy levegőt vettem és megnéztem a varratot és le is fotóztam neked. Sokkal rosszabbra számítottam, bár még soha nem láttam ilyet, de szerintem gyönyörű munkát végeztek. 

A képre kattintva nagyban is megnézheted.

Most, a hét végéhez közeledve, már csak a szúrástól halványodó foltok és a szépen forradó seb emlékeztet a történtekre. 

2016.03.20. vasárnap varrat szedés és kontroll. Kíváncsi vagyok a további gyógyulásra, hegesedésre. Később megmutatom a végleges heget.  Szerintem hónapok múlva már csodálatos lesz. Úgy legyen!

Addig is sok erőt és félelmektől mentes kitartás mindenkinek, aki előtte áll a történetének.